Nincsen túl sok emlékem a gyerekkoromról, de úgy képzelem egy fodrászszalonban nőttem fel, ahol édesanyám dolgozott. Legalább is ez nagyban megmagyarázná mai napig a hajszárítókhoz fűződő perverz szokásaimat.  Lelki szemeim előtt lebeg, amint egy szürke- lila huzatos, fém vázas székről lógatom a lábam egy a dauer víz és a lakk- illat keverékével áztatta helységben. Néha a tükrökre pillantva elkaptam édesanyám vigyázó tekintetét, aki általában egy mosollyal nyugtázta jóllétemet. Körülöttem szépülni vágyó, törülközőbe tekert hajú nők nyüzsögtek vagy épp’ a szárító búra alatt, újságot olvasva vártak a sorukra. Színes magazinokból frizurákat választottam nekik és magamnak, ők viszonzásul borvörös rúzsnyomokat tapasztottak az arcomra. Azt hiszem, ezek az életkörülmények vezettek a nőkhöz való mostani viszonyomhoz. Korán érő típus voltam oly’ annyira, hogy egy alkalommal, mikor vendégségbe mentünk egy hasonszőrű család- baráti társasághoz, az unalmas kislányuk helyett egy Barbie baba társaságát kerestem a gyerekszoba sarkában. Kellemetlen volt az élmény, mikor az elégedetlen kislány a szülők kíséretében rám nyitottak meghitt pettingünk kellős közepén. Bár ekkor még ismeretlen volt ez a fogalom számomra. Arcuk elhalványult előttem, de Görkoris Barbie ágyékának képét mélyen őrzöm magamban.

Mindig is felnőtt akartam lenni, bármennyiszer is szegezték nekem a kérdést. Az idő előre haladtával persze társítottam hozzá szakmákat, foglakozásokat, hogy elkerüljem a válaszom után felmerülő kételyeket és kérdezősködéseket. No, nem a felelősségkör hiányzott és az ezzel járó aggodalmak tengere, csupán a testük. Egy meglett férfi fizikális kiteljesedésével akartam rendelkezni, hogy megtehessem mindazt, amit negyven kilogramm és száz akárhány centiméter alatt nem lehet. Felnőtt testet akartam gyermeki tudattal. Sosem felejtem a karácsonyt, miután kibontottam ajándékaimat, sajnálkozó tekintettel nézetem szüleimre, akik csak ruhákat kaptak a mindenható szent fiától. Sajnálkozásom bánattá nőtte ki magát, hogy egyszer én is erre a sorsa juthatok. Ennek ellenére viszonylag hamar dobtam a játék korszakot, mert minden igyekezetemmel arra összpontosítottam, hogy a nyolcvanas évek sablon vígjátékaihoz hasonlatosan én is egy csapásra felnőjek, és a kezembe vehessem a gyeplőt. Most így harminc évesen visszatekintve azt hiszem, elértem a célomat s nyugodtan hanyatt dőlhetek gurulós, szakadt műbőr karosszékemben. Beteljesítettem küldetésemet. Ha nem is egészen erre a fajta prototípusra vágytam, kézhez kaptam az eszközt, hogy véghezvigyem sátáni terveimet, melyre gyermekkorom óta vágytam.